A masztiff

Korábban részletesen foglalkoztunk azzal, hogy az ókori Keleten kialakult hadikutyák hogyan kerültek az Asszír Birodalomból föníciai, illetve pun közvetítéssel a Brit-szigetekre az i.e. V. században. Azt is tudjuk, hogy az itt ôshonos kelták nagy becsben tartották ezeket a kutyákat, akik késôbb alaposan megnehezítették Julius Caesar légióinak hódítását.

Mielôtt a fajta késôbbi történetének tárgyalására rátérnénk, idôzzünk el kicsit a masztiff szó eredetének vizsgálatánál.

A név eredetét, melyen már több mint kétezer éve e hatalmas ebeket ismerik, sokféleképpen vezetik le. Az egyik ilyen magyarázat szerint a latin „mastinus” és „mastibe” szavakban gyökeredzik, melyek jelentése békés, nyugodt. Ezek a tulajdonságok békeidôben nyilván jellemzôek voltak ezekre a kutyákra, de mégsem emiatt ismerték ôket igazán. Más kutatók, akik a kelta „mas tuin” (házat ôrizni) szóösszetételbôl származó „masteve” szóban vélik felfedezni a masztiff név eredetét, közelebb jutottak az igazsághoz. Ezzel a névvel a súlyos, hatalmas ebeket jelölték, akik rettenthetetlenül védték gazdájuk birtokát. Ezek azok a jellemzôk, melyekrôl híres volt az ôsi fajta.

Az ókori kelta népek írásbelisége azonban igen alacsony szinten állt, így errôl az oldalról nehéz ezt az elméletet hitelt érdemlôen bizonyítani. Ám a kiterjedt írásos római emlékek – irodalmi és történeti munkák, katonai, feljegyzések, cirkuszi beszámolók, stb. – alapján tudjuk, hogy a masztiff szó csak Britannia meghódítása után vált ismertté a Birodalomban. Vagyis a hadizsákmányként, cirkuszi szereplésre elhurcolt hatalmas kutyákkal együtt nevük is eljutott a Római Birodalomba. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy kialakulása kapcsán a kelta eredet-elmélet áll közelebb az igazsághoz.

Az idôszámításunkat követô ezer év roppant izgalmas volt úgy a Brit-szigetek lakosai, mint a masztiffok számára. Alig vonultak ki a rómaiak, máris újabb látogatók érkeztek a La Manche-csatorna túloldaláról. Ezek a szászok voltak, akiket a népvándorlás hullámai kényszerítettek erre a kis utazásra. ôket mintegy ötszáz évvel késôbb a normannok követték, ezúttal egy trónöröklési vita elrendezése céljából. A Hastings-nál 1066-ban lezajlott ütközet újfent jelentôsen átalakította hôseink életét.

Kategóriák

A masztiff egyik legkorábbi angol nyelvû írásos említése az „Ancient Laws of Wales”, azaz „Wales ôsi Törvényei” címû gyûjteményben (XI. sz.) található. Ebben három kategóriába sorolták a kutyákat, úgymint házôrzô, juhászeb és masztiff. Ez utóbbin belül megkülönböztették a „Cadgi” néven ismert hatalmas hadi, és a fogókutyaként használt „Gafaelgi” típust. E kisebb és fürgébb kutyákkal elsôsorban nagyvadakra vadásztak, de jellemzôen ezeket használták a különbözô állatviadalokon is. A kétféle méretû, de tulajdonképpen egyazon fajtának tekinthetô kutyák funkció- és testnagyság szerinti megkülönböztetése a sumér és római rokonok után itt is megfigyelhetô.

Roppant hasonló kategorizálás található abban a csaknem négy évszázaddal késôbb keletkezett könyvben, mely III. Edward király fiának, Edmund yorki hercegnek nevéhez fûzôdik. A herceg 1410. körül írta – vagy mondta tollba – „Master of Game”, vagyis „A játék mestere” c. mûvét (értsd: cirkuszi játék, viadal – a szerzô), melyben külön fejezetet szentelt Anglia híres kutyáinak. Részletesen leírta ôket, és elôdeihez hasonlóan külön emlékezett meg a háborúban használt hatalmas kutyákról, s külön a kisebb testû vadkanvadász- és gladiátorebekrôl.

Amint látjuk, e hatszáz éves mû írója is méret, illetve felhasználási terület alapján kategorizált. Ám a két típus megjelölésére már részben a csak az uralkodó osztály által ismert francia-latin kultúrából merített. A nagytestû masztiffok mellett megemlített jóval kisebb és fürgébb kutyákat ugyanis latin kifejezéssel „alauntis”-nak nevezte.
Érdekesség: Chaucer is megemlékezik az alant-okról „The Knight’s Tales” címû munkájában.

Sokan azt állítják, hogy a vadászatra és viadalra használt alant egy a masztifftól teljesen önálló fajta volt. E vélekedés szerint ezek a kutyák mint uralkodóknak és fôuraknak szánt ajándékok a kontinensrôl, Franciaországból kerültek át Angliába. Mint látni fogjuk, sokkal valószínûbb, hogy a masztiff e kisebb méretváltozatának csak a nevét „importálták” Nyugat-Európából. Maga a típus ugyanis már ôsidôktôl létezett a szigetországban is, ahogyan azt az elôzôekben ismertetett ezeréves törvénygyûjtemény is bizonyítja. Éppen ezek a „könnyû” masztiffnak is nevezett, mára kihalt kutyák voltak a hamarosan szóba kerülô bulldog közvetlen ôsei.

Míg kedvenc idôtöltéseikrôl és az arra legalkalmasabb ebekrôl könyveket írtak, az uralkodó osztály tagjai az alacsonyabb sorba tartozók számára igyekezett megnehezíteni, sôt lehetetlenné tenni az ókori hadikutya-ivadékok tartását. Erre szükség volt nemcsak a vadállomány védelmében (helyesebben a vadak elejtésének kizárólagos jogát a fôurak maguknak követelték), de az adók beszedésének zökkenômentességének biztosítása miatt is. Ezért megkövetelték, hogy az összes nagytestû kutya mellsô lábairól két körmöt levágjanak. Az így szánalmasan bicegô kutyák gyakorlatilag képtelenek voltak ellátni ôrzési funkcióikat, ezért a közrendûek hamarosan felhagytak tartásukkal. A nemesség körében viszont a hatalmas masztiffok töretlen népszerûségnek örvendtek, s továbbra is a kétezer évvel azelôtti célokra alkalmazták ôket. Vadászatokon éppúgy, mint a csatatereken vagy a viadalok arénáiban e remek kutyák tovább ôrizték félelmetes hírnevüket. Sok dicsôséges történet szól bátorságukról, gazdájuk iránti hûségükrôl.

Érdekesség: a XVI. században a különbözô állatviadalok Európa-szerte általános szórakozási formának számítottak még vasárnaponként, sôt a kiemelt egyházi ünnepeken is!

A masztiffok egészen a lôfegyverek európai elterjedéséig megôrizték hadi funkciójukat, ahogyan arról a különbözô krónikák is beszámolnak. Az egyik ilyen szerint a spanyol koronát is birtokló V. Károly (1500–1558) német-római császár franciákkal vívott háborúja alatt VIII. Henrik négyszáz hadikutyát küldött szövetségese megsegítésére. Noha a spanyolok is híresek voltak saját harci kutyáikról, a császár nagy hasznát vette e jelentôs hadtestnek. Olyan nagyra tartotta ezt az „ajándékot”, hogy egy alkalommal az angol ebek bátorságát és harci szellemét állította példaként saját katonái elé!

A hanyatlás kezdete

A masztiff évezredeken keresztül megôrizte magasrangú pártfogóinak véres harcokban, nehéz küzdelmekben kivívott jóindulatát, s tartása továbbra is fôúri kedvtelésnek számított. Az 1600-as évektôl azonban egyre inkább a folyamatosan tökéletesedô lôfegyverek domináltak a hadviselésben, s ez nemcsak a csatamezôkrôl számûzte örökre a nagyszerû harcost. A puskapornak a XVI. század végére tehetô európai elterjedése másik ôsi szakmájára, a nagyvadak vadászatára is végzetes hatással volt.

Ráadásul az éppen ekkortájt elmérgesedô angol-spanyol viszony következményeként fellépô ibér tengeri fenyegetés felgyorsította ezt a folyamatot. A Nagy Armada elleni felkészülés hatására megkezdett flottaépítési program irdatlan faigénye miatt végbemenô erdôirtás ugyanis a nagyvadak a farkas, medve és vaddisznó kipusztulásának befejezését is jelentette Albionban. Így nem rendeztek többé nagyszabású vadászatokat, s nem volt szükség a fogókutyák segítségére sem.

Maradtak hát az állatviadalok, melyeken egy ideig még bizonyíthatták rendkívüli képességeiket, és tovább élvezték a fôrangok támogatását. I. Jakab például húsz masztiff szukát tartott állandóan a Tower-ben, hogy mindenkor elegendô utánpótlása legyen a medveviadalokon esetlegesen elpusztult ebeknek. Chamberlain egyik beszámolója is e koronás fô nevéhez, és a spanyol követ 1623-ban a királyi udvarban tett látogatásához fûzôdik. Megemlíti, hogy az uralkodó vendége szórakoztatására egy jegesmedvét zavartatott a Temzébe, majd kutyákat uszíttatott rá. Ezen eseményt az elragadtatott nézôk „minden sportok közül a legjobbnak” nevezték.

Egy dicsôséges korszak vége

A leszûkült alkalmazási kör elsôdleges hatása, vagyis a tenyésztés visszaesése gyorsan érezhetôvé vált. Az egyedek számának drasztikus lecsökkenése következtében a XVII. század közepén a masztiff már védelemre szorult saját hazájában! A viadalokon való nagymértékû pusztulásuk mellett az elsôsorban a német területekre irányuló kivitel végül már a fajta puszta fennmaradását is veszélyeztette Angliában.

A helyzet egy idôre javulni látszott, amikor a királyi hatalmat 1649-ben megdöntô Oliver Cromwell lordprotector fôvesztés terhe mellett megtiltotta a masztiff-ok exportját. Egy másik intézkedésével – feltehetôleg akaratlanul – tovább szolgálta a fajta érdekeit, amikor vallási okokból beszüntette az állatviadalokat is. Egyébként ô maga a masztiff nagy rajongója, sôt többjük tulajdonosa volt. Kutyái közül néhányan részt vettek ütközetekben is, és elkísérték gazdájukat Írország meghódítására.

Érdekesség: a Cromwell vezette angol csapatok írországi hadjárata után a szigetország lakosságának lélekszáma a felére csökkent. Nyilván ez is segített megalapozni a hagyományos ír-angol viszonyt.

A királyi hatalom Cromwell halála utáni restaurációja idején az állatviadalok újra népszerûvé váltak, és egyre szélesebb tömegek követeltek maguknak részt ebbôl a szórakozásból. A változás szele hamarosan elérte az arénák áporodott levegôjét is, és jelentôs változás állt be a küzdôfelek „személyében”. A viadalok szervezôi ugyanis medvét egyre nehezebben és csak nagyon nagy költséggel tudtak beszerezni, s az ellenük felvonultatott masztiffokból is egyre kevesebb volt. Mivel ezek szerepeltetése egyáltalán nem volt gazdaságos, a folyamatosan gyarapodó nézôközönség elôtt a XVII. század végén megkezdôdött az olcsón beszerezhetô bikák és kutyák egymás elleni küzdelmének aranykora. Bár ilyen küzdelmeket már 1000. körül rendszeresen tartottak Angliában, azok jószerivel csak a falusi pórok, azaz a legszegényebbek szórakoztatását szolgálta.

Az ekkorra meglehetôsen megfogyatkozott masztiff-állomány tagjai sohasem tündökölhettek igazán ebben a „sportágban”. Ekkorra ugyanis már évszázadok óta ismert volt az a kutya, amely mészárszékek hátsó udvarában, falusi vásártereken hivatásszerûen ûzte ezt a szakmát. Ez a trónkövetelô hamarosan átvette a nagytestû és hozzá képest lomha jószágok harci arénákban betöltött vezetô szerepét. Kisebb termete fürgeséget és kitartást biztosított számára, amely elsôdleges fontosságú volt a viadalokon.

Legendás elszántságának, és nem utolsósorban sajátos fejformájának köszönhetôen a masztiff-nál sokkal eredményesebben és látványosabban szerepelt a küzdelmekben. Ez a nagyszerû harcos az ókori hadikutyák méltó utódjaként félelmetes hírnevet vívott ki magának, s megkezdte máig tartó diadalmenetét. A tömpeorrú kutyát bulldog néven ismerte meg a világ.