Barátok vagy ellenségek?
A két kutya peckes léptekkel körbejárja egymást; lábaik olyan mereven mozognak, mint a bot. Farkuk a magasba emelkedik, hátukon a nyaktól a faroktôig, mint a kefe sörtéje, felmered a szôr. Homlokok ráncolódnak, a szájszegletek elôrehúzódnak – az ajkak szinte csücsörítenek. Mindkét irányból az aggódó gazdák hívó szava hallatszik, ám a két ebnek nem használ sem csalogatás, sem fenyegetés. Elôbb az egyik áll szobormereven, meg-megrezzenô farokkal, míg a másik végigszaglássza, azután cserélnek. A szertartásnak mintha sohasem akarna vége szakadni, s közben a feszültség egyre fokozódik... A fenti jelenetet minden ebtartó elkerülni igyekszik, ezért ha idegen kutyát látnak, már jó messzirôl megkérdezik a gazdáját: „fiú vagy lány?” – és ennek megfelelôen vagy odaeresztik, vagy pórázvégen arrébb vonszolják kedvencüket. Pedig a kutya falkaállat, ami annyit jelent, hogy ôsei a vadonban nem magányosan és nem is párosával, hanem csoportosan éltek. Márpedig a természet törvényei szerint három állatból már legalább kettô egynemû, téves tehát az a feltételezés, hogy az azonos ivarú kutyáknak feltétlenül egymás torkának kell esniük. A falkában vadászó állatoknál bármely csapattag sérülése a közös zsákmányszerzés sikerét kockáztatja, ezért aztán számtalan módja kialakult náluk a vérre menô harcok kiküszöbölésének.
Felkészülés az életre
Mindez persze – mint annyi minden más is – kölyökkorban kezdôdik. A kölyökkutyák játékos bunyói a késôbbi rangsorviták ártatlan utánzatai, amelyek során a fiatal állatok megtanulják a „párbajetikettet”. Amikor az egyik kölyök földre került, a játéknak vége szakad, s csak akkor folytatódhat, ha már feltápászkodott és újra csatarendbe állt – tehát a másik félreáll, és megvárja, amíg játszótársa „leporolja magát”. Eközben észrevétlenül rögzôdik benne, hogy mi a teendô akkor, ha már kétvállra fektette az ellenfelet. A felnôtt kutyák legtöbbje bármikor kapható egy kis hancúrozásra, ha egy „hátulgombolósról” van szó: elôzékenyen az oldalukra hengerednek és hagyják, hogy a kölyök dögönyözze ôket. Az ifjúkorban kialakult barátságok (akár kölyök és felnôtt, akár egyidôs kutyák között) sokszor igen tartósak. Nem árt azonban tudni, hogy vannak kutyák, akik hajlamosak visszaélni helyzeti elônyükkel, s ha meg nem is harapják, de valósággal terrorizálják a magatehetetlen kis kölyköt. Ez a késôbbiekben kellemetlen elôítéleteket alakíthat ki a kiskutyában. Példaképpen álljon itt saját boxerem esete: háromhónapos korában egy egyébként jóindulatú, fekete spániel minden ok nélkül rendszeresen maga alá gyûrte, amit a kis boxer megadóan eltûrt, ám egyéves korára kimondottan ellenségessé vált a sötét színû spánielek iránt, és valósággal leste az alkalmat, hogy visszaadhassa nekik a kölcsönt (bár becsületére legyen mondva, hogy meg nem harapta egyiket sem). A kölyökkorban átélt élmények tehát az egész kutyaéletre kihatnak, ehhez azonban az kell, hogy legyenek ilyen élmények. Az ivarérettség elérése elôtt a kölyök gyakorlatilag bármit megtehet a kifejlett kutyákkal: egészséges, normális felnôtt állat nem fogja bántani. Az elsô „igazi” bunyóknál az önbizalom hiánya lesz az, ami megvédi: hamarabb megadja magát, mint hogy komoly baja eshetne. Eközben szép lassan megtanulja mérlegelni az erôviszonyokat, és kellemetlen tapasztalta is éppen elég lesz ahhoz, hogy meggondolatlanul ne bocsátkozzon harcba.
A falkavezér közbeszól
Amikorra tehát elérkezik a bevezetôben felvázolt pillanat, a játszmát voltaképpen már nem a fogak, hanem az idegek döntik el. A két kutya hosszasan „kóstolgatja” egymást: igyekeznek kikényszeríteni egymásból a megadás reakcióját. Mindkettô arra vár, hogy a másik kezdeményezzen, s közben reménykednek abban, hogy meg lehet úszni a dolgot puszta pózolással. Nem kell csodálkozni azon, hogy ilyenkor nem hallgatnak a hívó szóra: ha bármelyikük hátat fordít és visszavonul, azt a másik fél a gyengeség jelének tekinti, és azonnal támadásba lendül. A legrosszabb, amit az ember tehet ilyenkor, az, hogy megfogja a kutya nyakörvét: ez esetben azonnal kitör a csetepaté. Az a helyes, ha mindkét fél gazdája eltávolodik a vetélkedô kutyáktól, korholó szavakkal figyelmeztetve saját „beosztottját” arra, hogy rajta tartja szemét – így tenne ugyanis ebben a helyzetben a falkavezér is. Ha egy összeszokott kutyatársaságon belül megszilárdul a rangsor, megfigyelhetô, hogy a falkavezér nem tûr meg torzsalkodást: ha két kutya összekap, habozás nélkül közéjük ugrik és beveti magát, szinte kivétel nélkül mindig a gyengébb oldalán. Bármilyen tetszetôsen hangzana is, nem az igazságérzete készteti erre, hanem a saját jól felfogott érdeke: könnyebben megerôsítheti saját tekintélyét az erôsebbel szemben akkor, ha az éppen mással van elfoglalva. Ha a párbaj eredményeképpen a két vetélytárs helyet cserél a rangsorban, az az ô pozícióját nem veszélyezteti, míg a rangsorban magasan álló egyed, ha sikerein felbuzdulva túlzottan elbízza magát, rövidesen a vezérségért akar majd meccset vívni.
Lovagi torna és nôi pankráció
Ha már a tettlegességig fajult a dolog, akkor sem biztos, hogy érdemes rögtön megkísérelni a küzdô felek szétválasztását. Ha közbeavatkozunk, az ellentétek elmérgesednek, és a két kutya legközelebb újból egymásnak ugrik, hogy a félbemaradt párbajt bevégezzék, míg ha az ember közbe nem szól, a kan kutyák ritualizált mozdulatokkal zajló rangsorvitái általában hamar eldôlnek. Megesik, hogy egy jó lélekjelenléttel megáldott, magabiztos eb elfordított fejjel, magasra emelt farokkal, mozdulatlanul „állja” a másik támadását, míg az vissza nem vonul, s az „erkölcsi gyôzelem” az övé: az ellenfél nem mer újra kikezdeni vele. Ha az egyik fél legyûrte a másikat, néhány másodpercig diadalmasan áll fölötte, majd faképnél hagyja. Berepedt szájszélek, megszabdalt pofák, kilyukasztott fülek elôfordulnak ugyan, de komoly következményekkel csak akkor kell számolni, ha a küzdô felek között a súlycsoportbeli különbség túl kicsi. (Amennyiben túl nagy, akkor általában sor sem kerül a nézeteltérésre, hiszen egyrészt a kicsi kutyának is megvan a magához való esze, másrészt a nagytestû ebek legtöbbje nem is veszi komolyan a parányi ellenfél kihívását.) Ha a két ellenfél túlságosan is egyforma erôs, akkor indokolt az óvatosság: ebben az esetben valóban jobb, ha nem keresztezik egymás útját. Ha mégis közbe kellene avatkozni, legyünk óvatosak: ha az összekapaszkodott állatokat hátulról szétrántjuk, az ô bôrük szakad, ha viszont a fejükhöz nyúlunk, akkor könnyen lehet, hogy a mienk, hiszen a dühtôl elvakult kutya nem nézi, hogy mibe harap! A szukáknál kissé más a helyzet: a verekedés közöttük ritkábban fordul elô, de ha mégis kitör, akkor hamisítatlan „nôi pankrációnak” lehetünk tanúi: a küzdô felek ott tépik egymást, ahol érik. Itt nem ritkák az összeharapdált lábak és más komolyabb sérülések. Míg a kan kutyák többnyire tiszteletben tartják a kialakult rangsort, addig a két szuka között egyszer megkezdôdött ellenségeskedés a legritkább esetben simítható el. A konfliktusok elkerülése érdekében a gazdák sokat tehetnek. A kutyák közti verekedés leggyakoribb kiváltó oka az irigység, melynek alapja lehet valamely tárgy (többnyire apporttárgy), élelem vagy víz, az imádott (vagy éppen jelen lévô) kutyahölgy, illetve maga a gazdi. Olyan ebek, akik semleges területen remekül kijönnek egymással, nem biztos, hogy elviselik egymást a saját birtokukon. Alapvetô szabály (különösen kantulajdonosok körében), hogy sose simogassuk más kutyáját a sajátunk szeme láttára. Ám ha mindent jól csináltunk, akkor az imént félbehagyott jelenet legtöbbször így folytatódik: ...A két kutya végül lassan hátat fordít egymásnak, megbillenti a farkát, szemük sarkából egymást figyelve otthagyják „névjegyüket” egy fa törzsén, majd felszabadultan visszaüget ki-ki a saját gazdájához: mára mindketten megúszták a verekedést.
|