Múlt hónapban az angol buldogot mutattuk be. A buldog családfa felépítését hűen követve ebben a hónapban a francia buldogról írunk. Ez a nagyon kedves fajta, amely veszélyesnek néz ki, de nem az, és "kinek" kis testében egy oroszlán  szíve lakozik méltán nyomul előre a népszerűségi listákon.

Emlékezzünk vissza az előzőekben tárgyalt új típusú angol buldog kialakulásának kezdeti időszakára, az 1800-as évek közepére. A fajtát ekkor még kétféle méretben tenyésztették: a választóvonalat a 30 fontos, azaz mindössze 13,5 kg-os súlynál húzták meg. Az ennél könnyebb buldogokat a "toy" kategóriába sorolták, míg a nehezebbek normál súlyúnak számítottak, s ez a fajta kategorizálás jól végigkövethető a kutyakiállítások történetében. Az első "hivatalos" show-t Angliában, s tulajdonképpen az egész világon 1859-ben Newcastle-on-Tyne-ben rendezték meg, majd a következő évben jött a híres birminghami kiállítás. Itt szerepeltették első alkalommal külön, önálló fajtaként a buldogokat. 1861-ben Manchester, majd egy évvel később a főváros adott otthont nagyszabású kiállításoknak, s hőseink itt már ún. "kis" és "nagy" osztályban kerültek bemutatásra. Mai szemmel érdekesnek tűnik, hogy ez a fajta megkülönböztetés részben a nemek közötti eltérésen alapult! Előszőr egy 1863-as kiállításon különítették el a kanokat és szukákat, majd tíz évvel később a nemeken belül állítottak fel méretkategóriákat. 1875-ben, az első klub megalakulásának évében nemkívánatosnak nyilvánították a "mini" méretű kutyákat, s kizárták őket a tenyésztésből.

Az új típusú buldog kialakulásának kezdeti éveiben sok törpe buldogot exportáltak Franciaországba, ahol előkelőségek tartották őket, mégpedig vadászatra. Hamar felfedezték ugyanis, hogy a kistestű, de roppant izmos kutyák állhatatosan követik a róka, görény vagy borz nyomát, és ha utolérik a prédát, kíméletlenül végeznek vele. Különösen Le Coulteux gróf buldog-falkája vált híressé, elsősorban azután, hogy 1867-ben a Párizsi Állatkertnek ajándékozta kutyáit: a széles közönség itt csaknem harminc évig gyönyörködhetett a mulatságos kis állatokban. Noha népszerűségüket itt alapozták meg a város lakosságának körében, elterjedésüket egészen másnak köszönhetik.

Történt ugyanis, hogy az 1860-as években angol csipkeverők nagy számban vándoroltak ki Normandiába és telepedtek le elsősorban Calais környékén. Mivel az itt épülő üzemekben nagy szükség volt jól képzett szakmunkásokra, egymás után érkeztek a gazdasági válságtól és munkanélküliségtől sújtott Angliából. Az általuk kedvelt és tenyésztett "toy" buldogok közül számos példányt hoztak magukkal, annak reményében, hogy a francia kutyabarátoknak jó pénzért eladhatják a kölyköket. Ez a számításuk be is vált, sőt ezzel a döntésükkel ők váltak a törpe buldogok megmentőivé, s egyben egy új fajta megteremtőivé. A század utolsó negyedének kezdetén az őshazában végleg száműzték ezt a méretet a kiállításokról, melyet így ott senki sem tenyésztett tovább.

Míg Angliában a "toy" buldogok lassacskán kihaltak, addig új hazájukban hihetetlen népszerűségnek örvendtek.... mint a városi kisemberek kutyái. A zsúfolt és kis alapterületű lakásaikban a gyári munkások, fuvarosok, piaci hordárok és árusok nem tarthattak óriási ebeket, a törpe buldogok viszont ideális társnak bizonyultak, akik ugyanakkor megőrizték harcias jellemüket is. Mivel az állomány nagy része az egyszerű nép kezében volt, a tenyésztést is jellemzően ők folytatták, legtöbbször mindenféle dokumentálás nélkül. Adatok hiányában viszont szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi módon távolodott el egymástól ilyen nagy mértékben az Angliában maradt buldog és az immár teljesjogú franciának tekinthető "toy" változat - alig két évtized alatt! Amikor az 1880-as években a francia buldogok előszőr jelentek meg angol kiállításokon, a hazaiak gúnyolódva fogadták őket, és saját kutyáikkal egy kategóriába sorolták a "denevérfülű" ebeket. Az egyik legfontosabb különbség egyébként - a méreten túl - éppen a peckesen felálló fül, amit a francia tenyésztők néhány generáció alatt rögzítettek saját állományukban. Amikor a "toy" buldogok tartásának első francia apostola, a már említett Le Coulteux gróf 1870 körül előszőr pillantotta meg a felálló fülű kutyákat, elkeseredve kiáltott fel: "Hiszen ezek tönkreteszik a fajtát! Mit kezdjünk a vadászatokon ezekkel a kutyákkal?"

A francia buldogok szerelmesei mindent elkövettek azért, hogy kutyáikat megismertessék a világgal, ezért 1880-tól más szervezett formában folytatták a tenyésztést, s megalakították az első fajtaklubot. A törzskönyv megnyitására még öt évet várniuk kellett, és újabb három esztendő telt el az első standard elkészítéséig. Az 1888-as fajtaleírásban még elfogadták a "hagyományos" és felálló fület is, valamint a farok kérdését sem tekintették elsődlegesnek: egyaránt voltak egyenes, hosszúfarkú, és rövid, csavart forma farkú egyedek. Kikötötték viszont, hogy a fej átmérője legalább 2 cm-rel haladja meg a törzs hosszát. Ennek úgy szereztek érvényt, hogy a kezdeti kiállításokon sorra megmérték a kutyák testrészeit, s külön pontszámokkal zsűrizték a fejet, lábakat, stb.. S noha korának leghíresebb francia kynológusa, Pierre Megnin hitetlenkedve fogadta az új fajta létrejöttét, 1890-ben végre önállóként ismerte el a Societé Canine Centrale, a hazai kenel klub. A francia buldoggal szemben azonban még mindig komoly kifogások merültek fel: a szakértők csupán az angol buldog egy változatának tekintették, míg a sznob polgárság alacsony sorból való származása miatt fanyalgott. Ez a vélemény viszont azonnal megváltozott, amikor VII. Edward angol király, a néhai Viktória királynő fia, megvásárolta első francia buldogját. A Buffalo (Bölény) nevű kannak köszönhetően a fajta a legmagasabb körökben is divatos lett, s ezzel megkezdte világhódító útját.

"őshazájában", Angliában eleinte teljesen elutasították a francia buldog, mint önálló fajta létezését, sőt a nálunk már korábban kiszűrt törpe méretű kutyák elkorcsosult változatának tekintették őket. Az idő múlásával viszont egyre többen megkedvelték a denevérfülű kis fickókat, s így 1902-ben megalakult az első szigetországi klub, sőt a következő évben már önálló kiállítást is rendeztek számukra, végül 1904-ben a BKC is elismerte a fajtát. Érdekes módon Amerikában, noha a múlt század végén számtalan híres tenyészkutyát importáltak Franciaországból, mégpedig horribilis összegekért, a kezdeti fellendülés után hamarosan alábbhagyott az érdeklődés. Ennek magyarázata pedig az, hogy a jenkik is kitalálták a maguk "törpebuldog-verzióját", mégpedig Boston terrier néven. Ez a kutya már a század első éveiben jószerivel teljesen kiszorította az USA-ból a francia buldogot, akinek tündöklése a tengerentúlon így átmenetileg tiszavirágéletűnek bizonyult. Az elmúlt időben viszont újra erőre kapott az Egyesült Államokban, s ma már számos kenel világszínvonalon foglalkozik a francia buldog tenyésztésével.

Európában megjelenésétől kezdve roppant népszerűségnek örvend, s az utóbbi évek egyik divatfajtájának is tekinthetjük. Magyarországon szintén rendkívül kedvelt, s a 80-as évek végétől folyamatosan felfelé ível a fajta hazai tenyésztése.