Készül a kutya géntérképe

Négylábú barátunk csupán szociális élôsködô?

Az ember legjobb barátja csupán szociális élôsködô lenne? A legújabb genetikai kutatások szerint a kutya talált az emberre, s nem fordítva! Amerikai tudósok a kutya teljes genetikai feltérképezésén dolgoznak, de elsôsorban örökletes betegségek okai után kutatnak – az ember érdekében.

Louis Dobermann, egykori adóbehajtó és éjjeliôr a türingiai Apoldából, olyan kutyákat akart kitenyészteni, melyek éjjel megvédik a korhely csôcseléktôl, nappal pedig hathatósan fokozzák az adóbehajtás eredményességét. E XIX. századi elképzelés napjainkban is érezteti hatását: az ideális dobermann tekintélyt parancsoló, bátor, kiegyensúlyozott testôre gazdájának. Mindez azonban nem mondható el a kaliforniai Stanford városában élô 25 dobermannról, melyek már a legkisebb izgalomtól mély álomba zuhannak. A kórós alvási rohamoktól szenvedô állatokat tudatosan tenyésztették ki a Stanford University kutatói, hogy megfejthessék e minden kétezredik embert érintô idegrendszeri betegség genetikai okát, s közelebb kerülhessenek a lehetséges gyógymódhoz. „Ha például jutalomfalatot adunk nekik – mondja a dobermannokról Emmanuel Mignot, a Stanford University pszichiátere –, az orrunk elôtt esnek össze és kb. 30 másodpercig ájultan alszanak.” A célzott keresztezések és beltenyésztés által létrehozott kutyák vizsgálatával sikerült Mignot csapatának azonosítania azt a gént, mely az említett alvásrohamokért felelôs. „Ezáltal az érintett emberek terápiája elérhetô közelségbe került – lelkesedik Marcel Hungs, Mignot munkatársa –, hatalmas elôrelépés ez a számunkra, hiszen körülbelül tíz év múlva már valószínûleg gyógyítani tudjuk ezt a betegséget is.”

A kaliforniai tudósok munkája csak egy példa a számtalan genetikai kutatás közül, mely a kutyára irányul. A „Dog Genome” elnevezésû projekt gyakorlatilag a kutya géntérképét próbálja felállítani. A genom röviden a kromoszómák alapkészletét jelenti, a kromoszómák pedig igen fontos genetikai információt tároló strukturális egységek. A kutatók szerint a kutya-genom vizsgálata nem csupán az örökletes betegségek, hanem a kutya viselkedésének genetikai okait is felfedné.

A kutatások során ismét középpontba került az a régi kérdés, vajon hogyan is vált a kutya az ember leghûségesebb társává? Miért viselkedik velünk olyan bizalmasan? És egyáltalán mikor is kezdôdött ez a bensôséges kapcsolat? Eddig a tudósok azt a feltételezést tartották a legvalószínûbbnek, hogy a kutya és ember közti viszony kb. 14 ezer évvel ezelôtt kezdôdött. Ekkor az ember még különbözô állati szôrméket viselt ruha gyanánt, de már igen közel állt a letelepedéshez és a földmûvelés megkezdéséhez. A kutya ekkor kifejezetten kapóra jött ôseinknek, hiszen már akkor számtalan feladat elvégzésére alkalmas volt, ôrizhette például a vadász családját. Eleddig az ásatások is ezt a teóriát látszottak megerôsíteni, mivel egyértelmûen kutyaként azonosítható csontokat csak az utóbbi 14 ezer év leletei között találni. Az egyik ilyen legrégibb darabra 1914-ben, Oberkasselben bukkantak, egy paleolit sírhely feltárásakor. De a legújabb genetikai tanulmányokra támaszkodva egyre több biológus kételkedik a kutya késôi domesztikációjában.

Robert Wayne amerikai zoológus és csapata szintén Kaliforniában, a Los Angeles-i egyetemen farkasok, sakálok, kojotok és különbözô kutyafajták örökítôanyagát hasonlítja össze egymással. Genetikai vizsgálataik ismételten bizonyították, hogy valóban mindegyik kutya a farkastól származik. De még meglepôbb volt az örökítôanyag-vizsgálat egy másik eredménye, miszerint már több mint 100 ezer évvel ezelôtt elkezdôdött a kapcsolat farkas és ember között! E hipotézis szerint az ember akkor került kapcsolatba a farkassal, mikor éppen Afrikából a Közel-Keletre vándorolt. „Akkoriban az ember rengeteget változott – mondja Wayne –, nagyobb lett az agya, és egy új környezetbe kellett beilleszkednie. Talán ez volt az a pillanat, mikor a farkas kutyává vált.” Fontos momentum azonban, hogy Wayne szerint ez a változás akkor még csupán belsôleg, az állatok viselkedését illetôen indult meg, küllemi változások nélkül. Ezzel lenne magyarázható, hogy az archeológusok nem találtak ebbôl az idôszakból származó kutyacsontokat. Csak amikor az ember letelepedett, s új kihívásokat állított mindenes barátja felé, kezdett a farkas külsôleg is kutyává alakulni.

Más szakértôk még tovább viszik Wayne eredményeit és teóriáját. Ôk nem csupán a kutya késôi domesztikációjában nem hisznek, hanem még abban a legendában is kételkednek, hogy az ember szelídítette meg a farkast. Nem az ember talált a kutyára, állítják, hanem a kutya volt az, aki felfedezte magának az embert. Gregory Acland, az Ithaca-i Cornell Egyetem állatorvosa szerint a kutya már akkor domesztikálódott, mikor az ember még nem is volt igazi ember. „ôseink akkor még nem rendelkeztek olyan intellektuális képességekkel, hogy megszelídíthették volna a kutyát – véli Acland –, a kutyának kellett mindezt egyedül elvégeznie. A korai kutya önmagát domesztikálta és az ember közelében új ökológiai életteret talált magának.”

Tehát a kutya nem több mint leleményes szociális élôsködô? Biológiai szempontból valóban lenyûgözô karriert tudhat maga mögött. Manapság több millió kutya él világszerte, míg a farkasok létszáma alig néhány százezerre tehetô. Az emberek elképesztô összeget áldoznak kedvenceikre, a németek például évente kb. 1,6 milliárd márkát költenek csupán kutyájuk táplálására. Gondoljunk csak bele! A kutyák határozzák meg, mikor feküdjön le a gazda és mikor kezdôdjön az új nap. Ôk befolyásolják, hova utazzunk nyáron, kit hívjunk meg a koktélpartira, és hogy milyen bútor álljon a lakásban. Röviden: a kutya alaposan lépre csalta az embert. Egyetlen állatnak sem sikerült még, hogy az ember által ilyen tökéletesen kiszolgáltassa magát, véli Gregory Acland.

Tehát ember és kutya közös evolúciója a kutyák zseniális haditerveként értékelendô? Nem teljesen. A „kiszolgálva lenni” állapotát csak néhány mancslépés választja el a kiszolgáltatottságtól. A kegyetlen bánásmód okozta szenvedések mellett gondoljunk csak a csípôízületi diszpláziától szenvedô német juhászkutyákra, epilepsziás uszkárokra, szívbeteg boxerekre – jelenleg több mint 360 örökletes betegség ismert kutyáknál.

A különbözô fajtájú kölykök kezdetben még alig különböznek egymástól, de hamarosan elkezdenek nyúlni a lábak, ráncosodni a pofák; a kifejlett példányok sokszínûsége elképesztô. Néhány száz év alatt a tenyésztôknek sikerült kb. 400 fajtát kialakítani, melyek legbizarrabb képviselôi már közel sem emlékeztetnek a farkasra. Azonban ahogy az egyes fajták ismertetôjegyei kialakulnak és megszilárdulnak, úgy tûnik el a genom sokszínûsége. A kitenyésztett fajtatiszta kutyák egyedei genetikailag szinte teljesen azonosak, így az örökletes betegségeket sokkal könnyebben adják át utódaiknak. Bizonyos defektusoknál már a terápiai is kísérleti fázisban van. A Pennsylviania Egyetem tudósai nemrégen érték el elsô eredményeiket az öröklôdô retina-degenerció kezelésénél. Ennél a betegségnél a látási képesség egészen a megvakulásig romolhat, „csupán” egy bizonyos enzim elégtelen mûködése miatt. Jean Bennett biológus mûködôképes másolatokat fecskendezett be az enzim elôállításáért felelôs génrôl egy beteg kutya retinája mögé, s ezáltal néhány hétig megint képes volt látni a kutya.

Eredményeiken felbátorodva, a tudósok egyre bizakodóbbak. Úgy vélik, a kutya genetikai feltérképezésébôl a gazdák is profitálhatnak. „Legalább a kutyák örökletes betegségeinek fele hasonlít az emberi defektusokra – mondja Elaine Ostrander, a Seattle-i a Fred Hutchinson Cancer Research Centrum genetikusa –, azonban az embernél sokkal nehezebb megtalálni a betegségekért felelôs géneket.”