„Egy kutya sem születik együtt a tudással”

Szívet melengető, már-már tavaszias időben érkeztem Gyöngyösre Balázs Istvánhoz, a „von Mátra Rövid- és Drótszőrű Német Vizsla Kennel” rezidenciájára. A jóleső érzést tovább fokozta a barátságos fogadtatás, ahogy István bevezetett példás rendben tartott,
takaros portájukra.

Régi nagy kedvencem a drótszőrű német vizsla, ezért nagy örömet okozott, hogy kérésemre István beengedett a tágas kennelbe. Szinte belevesztem a csupa izom, barnás szakáll- és szemöldök-kavalkádba, és hirtelen azt sem tudtam, melyik lelkesen kedveskedő kutyát simogassam. Akárhová nyúltam, mindenhol egy vidám, farkát boldogan csóváló drótost találtam, és ha nem vigyáztam, egyszerre cuppant az arcomon két-három kutyapuszi. A vizslafergetegben hol felbukkant, hol eltűnt a csapat „tiszteletbeli vizslája”, a Kupak névre hallgató szálkás tacsi is, aki igen nagy önbizalommal közlekedett a nála hatszor nagyobb kutyák tömkelegében. A kutyadögönyözés kellőképpen átmelengetett ahhoz, hogy ne fagyos ujjakkal kelljen tollat ragadnom, így kellemesen bemelegítve kezdhettük a beszélgetést.

– Annyira jó érzés ránézni egy drótszőrű német vizslára, mégis olyan keveset látni belőlük! Mi lehet ennek az oka?

– A német vizslák úgy általában nem tartoztak, tartoznak a divatfajták közé. A drótos pedig különösen ritka, legalábbis Magyarországon. Nálunk évente körülbelül 100-120 drótszőrű kölyök születik, szemben a kb. 300 rövidszőrűvel. Németországban például – amellett, hogy nagyságrenddel több lát napvilágot – ez az arány pont fordítva alakul: 1000-1500 rövidszőrű mellett közel 3000 drótszőrű német vizsla születik. Az, hogy viszonylag keveset látsz belőlük, részben annak is köszönhető, hogy a német vizslások általában nem gyakran látogatják a szépségversenyeket; szinte csak akkor, ha arra feltétlenül szükség van (pl. championátus megszerzéséhez). Ebből adódóan nincsenek annyira „rivaldafényben”, de ezt szerintem senki sem bánja közülünk. Többek között ezért is tartotta meg a fajta nagyszerű tulajdonságait, melyekért világszerte kedvelik és becsülik, elsősorban a vadászok.

– Úgy tudom, hogy a tenyésztés mellett te vadászol is kutyáiddal. Félre ne értsd, nem provokációnak szánom, de meg sem fordult a fejedben, hogy magyar vizslával próbálkozz?

– Mindkettőt nagyszerű fajtának tartom, és mindkettőből fantasztikus teljesítményt lehet kihozni, de mégsem tartanám szerencsésnek, ha egymás mellé kellene állítanom őket. Úgy gondolom, ez azért sem volna célszerű, mert bár mindkét fajta elismert mindenes vizsla, mégis teljesen más karakterűek, és ennek megfelelően más elvárásokat kell velük szemben támasztani. Egy magyar vizslától ne várjunk el „németes” viselkedést, és fordítva! Én úgy gondolom, hogy saját habitusomhoz, karakteremhez jobban illeszkedik a határozottabb, rámenősebb, önállóbb drótszőrű német vizsla.

– A többiek között láttam rövidszőrűt is, sőt értesüléseim szerint elsőként rövidszőrűt tartottál. Ennek mi az oka?

– Ez való igaz, bár a történet régebbről kezdődik. Már egészen fiatalon bolondultam a kutyákért. A környéken afféle csodabogárként ismertek, aki minden ágrólszakadt, szerencsétlen kóbor kutyát hazahurcibál. Valóban nagyon sok elesett kutyát vittem haza, és mindegyiknek kerestem gazdát is, szóval amolyan „botcsinálta kutyamentő szolgálatként” működtem. Az első „saját” kutyámat, egy törpe schnauzert a szüleimtől kaptam, úgymond pedagógiai jelleggel. Ez a kedves, értelmes kis jószág nagyon hozzám nőtt, és még az egyik kölykét is megtartottuk. Sajnos mindkettő idejekorán pusztult el: egyiküket autó gázolta halálra, a másikat hosszas betegeskedés után kellett elaltatni. Ezután egy időre kutya nélkül éltünk, majd egyszer megpróbálkoztam a törpe spiccel, de ezzel a fajtával valahogy mégsem találtunk egymásra. Édesapám időközben vadászni kezdett, és időről időre magával csábított. Bár ezeken a kirándulásokon a „hajtók keserű kenyerét ettem”, mégis nagyon megragadott, amikor láttam a vadászok kutyáit élesben dolgozni.

Első rövidszőrű német vizslámat ’95-ben kaptam ajándékba. Sajnos ő túlságosan koros volt ahhoz, hogy berögzött hibáit kiküszöböljem, és még én sem voltam még kellő tapasztalattal felvértezve, hogy vadászati kiképzésbe fogjam. Ezt nálunk született utódaival tudtam csak elkezdeni. Nem sokkal később családunknál német vendégek jártak látogatóban Tudták, hogy német vizslával foglalkozunk, és fél év múlva, ’98-ban egy drótszőrű kölyökkel leptek meg bennünket. Ekkor már döntenünk kellett, hogy rövid- vagy drótszőrű irányban folytatjuk tovább. Végül a drótosok mellett törtünk lándzsát. Mintha a sors választásunk helyességét akarta volna igazolni, ezzel a kutyával bejártuk Európa nevezetesebb kiállításait, és mindeközben a munka területén is szép eredményeket értünk el.

A drótszőrű német vizsla tud a legjobb lenni, és a legrosszabb is. Úgy is mondhatnám, hogy a végletek kutyája. Ez az a kihívás, amit megtaláltam bennük. Igaz ugyan, hogy időnként kissé „nehézkesebbek”, de ennek megfelelően többet is kívánhat tőlük az ember. Mondanom sem kell, hogy ez sok munkával és áldozatvállalással járó feladat. El sem tudom képzelni a vizslázást családom, és feleségem, Nikoletta odaadó támogatása, segítsége nélkül. Emellett felbecsülhetetlen szakmai segítséget kapok atyai jóbarátomtól és tanítómesteremtől, Bajusz Istvántól, valamint Dr. Harangozó Imrétől.

– Ha már a német vizsla munkájáról esett szó, te hogyan látod: megkapja az őt megillető megbecsülést vadászkörökben?

– Bár ez a fajta – akár rövid-, akár drótszőrű változatban – valóban remek segítője a vadászoknak, sajnos tapasztalataim szerint az emberek nem fordítanak kellő figyelmet rájuk, és nincsenek tisztában vele, hogy mire való a kutya. Nagy gond, hogy a vadászok egy része olyan anyagi körülmények között él, hogy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy igazán minőségi kutyát tartson. Azok pedig, akik megengedhetnék maguknak, „nem ereszkednek le” a kutyatartás szintjére. Bár pénzük van, sem idejük, sem kedvük nincs kutyával, kutyázással foglalkozni. Komoly problémának tartom azt is, hogy sokan a vadászaton akarják megtanítani kutyájukat dolgozni, sőt, ami még rosszabb, azt gondolják, hogy ha ez vadászkutya, akkor zsigerből tudnia kell, mi a dolga. Erről szó sincs! A született képességeket, adottságokat csiszolni, alakítani kell. Egy kutya sem születik együtt a tudással, legfeljebb csak a kellő alapokkal rendelkezik. Nagyon sok munka és gondos kiképzés kell ahhoz, hogy egy német vizslából hasznos, valóban a vadászt segítő munkakutya váljék.

Az Országos Vadászkamara Heves megyei területi szervezetének Vadászkutyás Szakosztályában dr. Harangozó Imre irányításával azon dolgozunk, hogy itt, a Mátra lábánál is egyre szélesebb körben népszerűsítsük a kutyával való vadászat kultúráját, és idővel olyan magas szintre emeljük a németvizslázás hagyományait, mint ahogyan az az ország egyes területein (Nyírség, Debrecen környéke, Alföld, Szekszárd, Őcsény) jellemző. Mindezt nemcsak a fajta kiváló tulajdonságainak fenntartása érdekében érzem fontosnak, hanem azért is, mert a mai „vadínséges” időkben az eredményes vadászathoz egyre inkább szükség van vizslára. Egy vagy több jól képzett kutya munkájával szinte nincs elveszett zsákmány, ami nemcsak vadgazdálkodási szempontból, hanem állatvédelmi okokból előnyös. Aki nem érez semmit az általa lelőtt vad iránt, az nem vadász, csak puskás ember. A vadásznak etikai kötelessége, hogy az általa megsebzett állatot megkeresse, és egyrészt kíméletesen megszabadítsa szenvedésétől, másrészt megadja neki a végtisztességet. Ahogy azt korábban említettem, ebben kulcsfontosságú szerepet játszanak a kutyák.

– Ha már a vadászat és az állatvédelem szóba került, kíváncsi vagyok, hogy kutyásként és tenyésztőként miképpen vélekedsz a dúvadnak minősített kutyák kilövéséről…

– Természetesen ez korántsem egyszerű helyzet. Kutyát szerető és becsülő emberként persze azt mondanám, hogy semmiképpen sem tartom helyesnek a kilövést, vadászként viszont kötelességem a vadállományt megvédeni. Tudjuk, hogy korábban történtek olyan esetek, amikor félreértésből vagy rosszindulatból teljesen vétlen egyedeket öltek meg. Ez természetesen borzasztó tragédia a gazda számára, amire hasztalan volna bármilyen vigasztaló szót találni. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy vannak olyan elvadult, gazdátlan, olykor falkába verődve vadászó kóbor kutyák, melyek óriási károkat okoznak a vadállományban. Nem akarom az állatvédőket egyoldalú látásmóddal vádolni, de bizony a saját szemükkel kellene meggyőződniük arról, hogy ezek a kutyák mit művelnek az őzekkel, vadmalacokkal és az apróvaddal. A jelenleg hatályos vadászati törvény értelmében a vadászati területen szabadon kóborló kutyát kizárólag akkor szabad kilőni, ha az egyértelműen vadat üldöz. Nos, ha szabad ilyet mondanom, ez is afféle „gumiszabály”, hiszen például szemtanú hiányában ki és hogyan bizonyítaná be, hogy a kutya valóban vadat üldözött-e éppen, vagy sem, amikor lelőtték… Én a megoldást hosszútávon mindenképp a kutyák egyedi megjelölésében (chip), és a humánus eszközök alkalmazásában (pl. altatólövedék) látom. Tudvalévő, hogy a legtöbb kutyát vadőrök ejtik el. Őket kellene altatópuskával, kábító lövedékkel ellátni, és ennek költségeit, valamint az okozott kárt a „tettenért” kutya gazdáján behajtani. Ezáltal jelentős előrelépést lehetne tenni a kulturált kutyatartás, valamint a vadászok és kutyatulajdonosok közötti ellentétek feloldása felé.

– Az elmondottak alapján nem kis feladatokat vállalsz magadra a német vizsla érdekében. Marad hely ezek mellett a saját célokra is?

– Mindenekelőtt el kell mondjam, hogy szerencsére a fajta tenyésztése példaértékű fegyelemmel, szervezetséggel zajlik, és a Német Vizsla Klub követelményei gyakorlatban megegyeznek az anyaországéival. A fiatal vizslának egyéves korában képességvizsgát (KV) kell tennie. Ekkor még csak kimondottan ösztönös képességeit mérik fel. Az évente 6-8 alkalommal megrendezett Őszi Tenyészvizsgán (ŐTV) mezei és vízi feladatokat kell végrehajtani, a lehető legnagyobb precizitással. Itt már nem csak a kutya képességeit, hanem munkáját és stílusát is nézik. A tenyészszemlén, ahol leginkább a küllemi adottságokat veszik figyelembe, kizárólag a klub saját bírói vesznek részt. Mindezeken túl pedig szükség van még egy diszpláziavizsgálatra, melynek eredményét a klub saját diszpláziabizottsága értékeli ki Szekszárdon, ahol az adatok – a törzskönyvvel együtt – tárolásra kerülnek. Természetesen csak diszpláziamentes egyedek vehetnek részt a tenyésztésben. Ezek az adatok nyilvánosan hozzáférhetők, bárki megnézheti őket. Emellett létezik még Vízi-Mezei Verseny (VMV), melyen az őszi tenyészvizsgát teljesítők krémje vesz részt, végül pedig a Mindenes Vizsla Vizsga (MVV), melyen a magas szintű mezei és vízi munka mellett erdei munkát is teljesíteni kell.

Saját céljaimat tekintve abszolút magaménak érzem Solm herceg szavait: „Jót és szépet a vadászat számára! Teljesítménnyel a típushoz!” Mint sok más tenyésztő, ennek jegyében szeretnék eljutni az általam elképzelt ideális típusú drótszőrű német vizslához. A munkát 11 éve kezdtem, de tudom, hogy még mindig nagyon az elején tartok. Egy-egy fedeztetés után nagyon sokat kell menni, érdeklődni, tanácsot kérni tapasztalt szakértőktől, és még az is magában hordozza a csalódás lehetőségét. A tenyésztésben kizárólag szinte hibátlan anatómiájú, nagyon jó munkakészségű és jól kezelhető egyedek jöhetnek számításba. Mivel drótszőrűről beszélünk, a szőrminőségre is különös figyelmet fordítok. Az igazi drótszőrű német vizsla – a jellegzetes szakáll és szemöldök kivételével – számomra távolról rövidszőrű benyomását kell, hogy keltse, csak közelről látszódjék rajta az erőteljesebb fizikum és a durva, sprőd szőrzet. Ez persze nem divat, hanem célszerűség kérdése: az ilyen típusú eb kevesebb piszkot és bogáncsot szed össze, kevésbé akad bele tüskés ágakba, mint egy túlzottan „szőrös” kutya. A munka azért idővel meghozza gyümölcsét: több nemzetközi champion cím mellett 2005-ben Klubgyőztes és Főtenyészszemle kitűnő I. helyezést is sikerült elérnünk, ami hallatlanul boldoggá tett. Ennek ellenére úgy érzem, hogy minél többet tanulok, annál jobban látom, hogy milyen keveset tudok…

– Időnként körül szoktam nézni honlapunk fórumain, és gyakran látom a „Von Mátra” nicknevet. Ami viszont nagyon megmaradt bennem, az a mottód: „Mi nemcsak együtt élünk a német vizslákkal, hanem álmodunk is róluk!” Az eddigiekből úgy tűnik, a te szádból ez abszolút hiteles mondat.

– Azért érezheted annak, mert valóban így van. A német vizslák teljesen kitöltik az életünket, és számunkra öröm minden velük kapcsolatos foglalatosság, állandóan körülöttük forognak gondolataink. Olyannyira, hogy a Startlap összes német vizslás oldalát én szerkesztem, a Német Vizsla Klub Heves megyei csoportjának honlapját pedig üzemeltetem, hogy minél többet segíthessek a fajtával kapcsolatos információk és hírek eljuttatásában. Emellett külön oldalt menedzselek a bajba jutott német vizslák megsegítésére, ami, hála az égnek, igen hatékonyan működik.

– Azt hallottam, hogy az egyik „sikertörténet” közvetlenül téged érintett.

– Igen, de ez már egy közel két éves sztori. Éppen egy alom született nálunk, úgyhogy nyakig el voltunk merülve az aktuális teendőkben, amikor telefonon kerestek egy talált német vizsla ügyében. Némi informálódás után megtudtuk, hogy a kutya valójában nem kóbor, hanem gazdája egyetemi évfolyamtársa segítségével új tulajdonost próbál keríteni számára. Az történt ugyanis, hogy a kutya egy boxerrel került egy udvarba, miután gazdáik között „kutyás szerelem” szövődött. Mivel sem mozgásigényét nem vezették le kellőképpen, sem a kert nem volt biztonságos kerítéssel körbevéve, a vizsla leleményesen rájött, hogyan tud kiszökni, és egy idő után a boxert is megtanította rá. Ezután rendszeresen jártak együtt sétálni. Az egyik csavargásuk alkalmával azonban a boxert elgázolták, és mivel gazdája a vizslát okolta a történtekért, a kutyának mennie kellett a háztól. Pestre utaztam, hogy megnézzem. Akkor három és fél éves volt. Első pillantásra megdöbbentett, hogy micsoda – a drótszőrűektől idegen – félelem és szomorúság áradt belőle. Nagyon tetszett a kutya, de elsőre abban maradtunk, hogy 2-3 hét próbaidőre magamhoz veszem, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Magam is meglepődtem, hogy Britta hozzánk érkezve nagyon gyorsan kinyílt, és szinte napról napra javult kedélyállapota. Kezdettől fogva jóindulatú, könnyen kezelhető kutya volt, és szinte csak pozitív megerősítéssel tanítottam. Az első évben nagyon sokat dolgoztunk, és csak a munkával, valamint fizikai erősítéssel foglalkoztunk. Ezután a Heves megyei vizslaversenyen első helyezést ért el, ősszel pedig – a bírák elismerése mellett – sikeres tenyészvizsgát tett.

A történet azonban itt még nem ért véget. A gazdák megbánták döntésüket, és felvették a kapcsolatot velem. Becsületükre legyen mondva, hogy miután látták, hogy egykori kutyájuk milyen körülmények között él, nem akarták visszakérni, csak látni akarták, hogy jól van-e. Időközben megváltoztak körülményeik, biztonságos kerítéssel körülzárt, tágasabb helyre költöztek, és mivel őszinte megbánást és komoly érdeklődést láttam bennük, végül kérésükre úgy döntöttem, hogy adok nekik egy kölyköt. Megmondom őszintén, az előzmények ismeretében vegyes érzelmekkel szántam rá magam a döntésre, de azt kell, hogy mondjam: megszolgálták az előzetes bizalmat. A kutya közel egy éve van náluk, kitűnően érzi magát, és nagyszerű lovaskísérő vált belőle. Úgy hallottam, hogy hamarosan társasága is érkezik, egy boxer személyében…