KOPASZ KUTYÁK

A háziasított kutya talán legbizarrabb megjelenési formáját a szôrtelen fajták testesítik meg. Eredetükrôl számos, olykor igen merész elmélet született. Mai ismereteink szerint fel kell tételezzük, hogy a három kontinensre utaló származás, tehát a több központban létrejött kialakulás a leginkább valószínűsíthetô. Az olyan elméleteket, melyek kozmikus katasztrófából, sôt földön kívüli lényekkel való kapcsolatból vezetik le születésüket nyilvánvalóan a fantazmagóriák közé sorolhatjuk. Ugyancsak képtelenség az az állítás is, mely már a neolítikumban feltételezi létüket, s az amerikai kontinenst ekkor benépesítô ôskori vadászoknak tulajdonítja az Ázsiából eredeztetett „fajta” újvilági elterjedését.

A kutya (s más háziállatok) szôrtelensége a szôrzet, s vele összefüggésben, mint látni fogjuk a fogazat kialakulásában közreműködô gének meghibásodása révén kialakuló mutáció eredménye. Az ember e fajták kitenyésztése során nem tett egyebet, mint már oly sokszor a különféle élôlények háziasításakor: kihasználta a megszületett mutációkban rejlô lehetôséget. Tette ezt Afrikában, Ázsiában s az Újvilágban. Az igazság az, hogy a csupasz kutyák, melyeknek S. G. Gorwill a The Hairless Dogs of the World (A világ szôrtelen kutyái) című művében 14 fajtáját sorolja fel, s melyek közül – 1995. évi adat szerint – az FCI hármat ismer el, sohasem teljesen szôrtelenek. Leggyakrabban a fejen, koponyatetôn, lábakon és a farokvégen fordul elô némi, az adott fajtára jellemzô szôrzet. Vagyis a szôrképzés recesszív génje gátolja a csupaszságért felelôs domináns gén átütô érvényesülését, s újra meg újra létrehozza a jelzett szôrzetet. E kutyák gyakorlatilag mindig heterozigóták, azaz a szôrtelenségi gén mellett mindig akad olyan gén is, mely teljes prém kialakítására képes. Ezért fordul elô, hogy az utódok között idôrôl idôre felbukkannak teljes szôrben lévô egyedek is. Ezeket nevezzük powder puffnak. A fajtajellegre is tekintettel az FCI csak a kínai kopasz kutya utódok között elôforduló „puderpamacsokat” ismeri el.

Tenyésztésük nehézsége elsôsorban abban rejlik, hogy két csupasz kutya párosítása esetén 25 %-ban olyan utód születik, mely kétszeresen domináns jellegű a szôrtelenség vonatkozásában, tehát e tekintetben homozigóta. E példányok életképtelenek, s vagy halva születnek, vagy közvetlenül az ellés után elpusztulnak. Tekintetbe véve az amúgy sem magas várható alomszámot, ez jelentôs veszteség a tenyésztônek, s érthetôvé teszi meglehetôs ritkaságukat is. Az alom további 25 %-ában poweder puff ebekre számíthatunk. Ezek kétszeresen hordozzák a szôrösödésért felelôs recesszív gént, így párosításukból szôrtelen utódokra nem számíthatunk. A maradék 50 % az a heterozigóta utód, mely életképes, s mely a tenyésztés további alapanyaga lehet.

Hogy a szôrtelenség és a fogazat alakulásáért felelôs gén között kapcsolat van egyértelműen bizonyítható. Csupasz kutyák foghíjasságára jellemzô a premolárisok (elôzápfogak) teljes, vagy csaknem teljes hiánya, több metszôfog, olykor a szemfog hiánya is. Érdekes, hogy a tejfogaknál még meglévô elôzápfogak és szemfogak egy része a fogváltás után már nem nô ki. A powder puff egyedek ugyanakkor rendszerint teljes fogazatúak.

Sajátos adottsága még a szôrtelen ebeknek, bár erre csak az újvilági fajtákra vonatkozóan rendelkezünk adattal, hogy bôrük, ellentétben a többi kutyafajtával, teljes testfelületükön tartalmaz verejtékmirigyeket. Átlagos 40 °C-os testhôjük szabályozásában tehát a verejtékezés is szerepet játszik. Megoszlanak a vélemények e kutyák fázékonyságát illetôen. Aligha kétséges, hogy e fajták kialakulása a szubtrópusi, trópusi övezetben valószínűsíthetô, ám ôsi eredetük óta alkalmuk volt a szélsôséges idôjárási viszonyok elviseléséhez hozzászokni (pld.: Andok klíma viszonyai). Túlzónak látszik tehát egyes szerzôk e téren megnyilvánuló intése, mely 21 °C-os helységben való tartásukat tartja indokoltnak. Gibisch és Bungartz szerint megfelelô szoktatás és takarmányozás esetén ugyanolyan jól alkalmazkodnak a szélsôséges idôjárási viszonyokhoz, mint „felöltözött” fajtársaik.

Az afrikai csupasz kutya, másként afrikai- vagy abesszíniai homoki terrier meglehetôs hasonlóságot mutat a kínai rokonnal. Fô eltérés a két fajta között, hogy az afrikai lábáról hiányzik a „zokni”, farka végérôl pedig a „bojt”. A kínai kopasz kutya (chinese crested dog) két változatban fordul elô: a finom csontozatú, könnyebb „ôztípus” és a zömökebb, nehezebb csontozatú változat. Az 5,5 kg-os súlyhatárt azonban a legnehezebb egyedek sem léphetik át. A fajta lényegére a német név mutat rá a legjobban: „Chinesischer Schopfhund”. A jól fejlett „harisnyán” és a jelentôs farokzászlón túl ugyanis tekintélyes „frizurával”, üstökkel rendelkezik. A fülbojtok megengedettek, de nem kívánatosak. A fajta a kommunista jelszónak köszönhetôen – „A kutyák a levesesfazékba valók!” – hazájában kiveszett. Pedig ôsidôk óta tenyésztették két változatban is. A „templomi kutya” kb. 7 kg súlyú lehetett, koponyáját szôrbóbita, farkát bojt díszítette, lába majomlábszerű volt. A buddhista szerzetesek tenyésztették, óvták. Magatartásukból jóserejű válaszokat következtettek ki, s reumatikus eredetű betegségek gyógyításában is használták ôket. A legrégebbi leírások az 1200-as évekbôl maradtak ránk. Ezek szerint a fôrangúak körében „kicsiny lovaknak” is nevezett jószágok igen megbecsült, értékes lények voltak, s maguk is fôrangú életet éltek.

A család legismertebb tagja az ugyancsak ôsi eredettel büszkélkedô mexikói xoloitzcuintle. Jellemzôje az erôsen pigmentált bôr, a koponyatetôn végighúzódó sörteszerű taréj. Marmagassága 35–57 cm között lehet. Régebben három típust különböztettek meg: a pincherszerű verarrust, a schnauzerszerű guerrerot és az alacsony tacskószerűt. A precolumbián közép-amerikai kultúrákban mitológikus szerepet tölt be. Áldozatok tárgya, halottkísérô. Az étkezési célra tenyésztett, úgynevezett dinnyekutya a tacskószerű változattal mutat rokonságot a fennmaradt sírmellékletek, terrakotta szobrocskák tanúsága szerint. Az élô fűtôtestként és ínyencfalatként is kedvelt fajta a spanyol hódítás után jelentôsen megritkult, ám sohasem tűnt el teljesen.

A precolumbián dél, az inkák kedvelt kutyája a perui kopasz kutya (inca orchid moonflower dog = inka orchidea holdvirágkutya), az indiók nyelvén: „caa allego” = „ruhátlan kutya”.

Nevét az inka orchideaházak ôrzésében betöltött szerepének, s annak köszönheti, hogy az elônyben részesített világos bôrszíne miatt a nap tűzô fényében könnyen leéghetett, így a holdfényes este volt az a napszak amikor szabadon futkározhatott. Ennek persze nem kívánt következményei is voltak. A köznép kevésbé elôkelô ebeivel való keveredés vezetett a sötét színű ebek kialakulásához. Tschudi leírása szerint kizárólag a partvidéken él, mivel a belsô vidékek hideg éghajlatát nem viseli el. Ennek ellentmond a fentebb leírt szerzôk tapasztalata, valamint az a korunkból származó információ, mely az étkezési célra tartott csupasz ebek hegyvidéki lappangó populációjáról szól. A fajta lehet egyszínű vagy foltos, a fejtetôn bóbitával, a lábakon a csánkok alatt némileg szôrözött, a farokvégen bojttal, esetleg anélkül. Nagy-, közepes- és kis termetű változatban tenyésztik.

Marmagassága ennek megfelelôen

25–60 cm között van. Gorwill említ egy általa „peruvian hairless dog”-nak nevezett ebet, mely nagyobb, mint a „moonflower dog” és teljesen sötét színű.

A leírt újvilági fajták egyes szerzôk szerint a néma és pôre „canis caribicus”-tól származnak. Erre nézve azonban semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre.

Az amerikai meztelen terrier már korunk tenyésztôi munkájának eredménye. Kialakításában a moonflower dog feltehetôen szerepet játszott. A kutyavilág e különleges csoportja még az urbánus ember felfedezésére vár. Nála sem feledhetjük ugyanakkor, hogy a bizarr külsô igazi kutyaszívet takar.